Vakrandi

Világéletemben arra törekedtem, hogy más legyek a többi emberszabásútól. Egyedi, és utánozhatatlan. Kilógjak mindenféle sorból. Volt, hogy összejött, volt hogy nem.  S ha egy mondatot úgy kezdtek “ti pasik”, legszívesebben kifutottam volna a világból.

E történetnek, mit szeretnék megosztani veletek, az egyediség a mozgatórugója. Úgy gondolom, ebben a világban is helye van a romantikának, és a “másvilágnak”.

Pár évvel ezelőtt, egy társkereső oldalon, “megismerkedtem”egy lánnyal. Megvolt a hullámhossz, élvezetes témák, s a kölcsönös kíváncsiság.  Mar akkor sejthető volt, hogy ez nem egy mindennapos nő – férfi kapcsolat bimbódzó virága. Pár napos levelezésünk után, ellenállhatatlan vágyat éreztem a személyes találkozóra, de szerettem volna, ha nem egy “megiszunkvalamit valahol” stílus lenne. Úgy éreztem, ez a kialakulóban lévő kapcsolat ennél sokkal többet érdemel. Fontos volt, hogy elkápráztasson, magával ragadjon a tudat, hogy találkozhatom vele!  Vágytam az első szavára, vágytam az első “véletlen” érintésere.

Nem is kellett sokáig gondolkodnom, villámcsapásként ért a felismerés, mi lenne az, amivel megismételhetetlenné tehetnénk első találkozásunkat. Megírtam neki, mire is gondoltam. Adott időben, adott téren, adott padon, és adott irányba fordulva kellett várnunk egymást. A lényeg, hogy nem láthatjuk a másik arcát. Mert úgy izgalmas! Mert úgy egyedi! Mert úgy más!

A randira késve érkeztem. Már várt rám. Nem tudhattam hogy néz ki -hiszen még fényképet sem láttunk egymásról – csak abban bíztam, valóban ő az kivel találkoznom kell. Egy vadidegen hölgyben nem biztos hogy ugyanazt a reakciót váltom ki, ha mondjuk leülésemkor egymásnak ér a hátunk. Esetleg hatalmas pofonnal hálálná meg bátorságom.

A padon ült. Úgy, ahogy megbeszéltük. Kezemben remegett a kávé, amit meg a sarki kávézóban vásároltam. Mókás látvány lehettem. Egy nagydarab férfi közelít egy “foglalt” pad felé, egyensúlyozva, mintha kötéltáncos lenne. Azzal a különbséggel, hogy itt nem volt sem kötél, sem eszméletlen magasság. Pulzusom az egekbe, szívem olyan hevesen vert, arra gondoltam, lehet a padig el sem erek. Itt fogok a helyszínen, első vakrandim helyszínén összeesni. Koncentrálj vénember koncentrálj! Nagylevegő, s kifúj! Nagylevegő, és kifúj!

Mire odaértem a padhoz, úgy ziháltam mint egy versenyló. A verejtékcseppek a homlokomról a szemembe folytak, még ha akartam volna barmit is látni sem sikerülhetett volna. Mostanra mar a kávéspoharakat a pokolba kívántam, s megfogadtam, a következő újjászületésemkor legalább három kezet kérek az univerzumtól. Ha egyáltalán számít barmit is, hogy én biza miből mennyit szeretnék.
Köszöntem, bemutatkoztam, s leültem neki pont háttal. Átadtam a kávéját, kezünk összeért.   Kicsi, keze volt, érintése bársonyos.

Beszélgettünk. Én igyekeztem a témára koncentrálni, figyelni mindarra amit, és ahogy mondd. Több-kevesebb sikerrel.
Közben éreztem hátamon melltartója pántját, s mar el is képzeltem mellei formáját. Igyekeztem kimért maradni, a témára összpontosítani. Nem ment!

Javasoltam, forduljunk meg. Mire e mondat elhagyta szám, ő mar velem szemben ült.
Rám mosolygott, szavak nélkül, szemében láttam hogy kíván, és megcsókoltam. Lágyan. Ajak, az ajakhoz ért, egymáshoz simul. Közben átöleltem, és magamhoz húztam. Éreztem mellkasomon melleit, s meg nagyobb vággyal csókoltam…

Nem tudom, hány percig, esetleg órákig voltunk így. Időérzékem csődöt mondott. Megszűnt a tér, az idő. A rég vágyott “másvilágba” vesztem, és eszem ágában sem volt kijutni onnan. E világ minden ösvényét vágytam bejárni, felfedezni. A feldolgozhatatlan érzések száguldoztak bennem, s meg sok időnek kellett eltelnie hogy egyáltalán felfoghassam. Boldog voltam. Azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk.
Mindez, mit most elmeséltem neked kedves olvasóm, csak a “paradicsom”, a  teljes beteljesülés előszobája volt…
De azt majd egy másik történetben.

Képek forrása: pinterest