E velem megesett történet jó pár évvel ezelőtt történt, mikor sok éves zombi életmódomon egy hirtelen döntés miatt változtatni akartam. (Zombiéletmód, lásd, hajnalban kelés, utazás, munka, utazás, fekvés)
Regisztráltam egy társkereső oldalra, hiszen több száz embernek sikerült már ott társat találnia. Azzal természetesen nem foglalkoztam, hogy másik több ezret meg átvertek, kihasználtak, hülyitettek.
Annak rendje, és módja szerint, ismerkedtem, beszélgettem, kiváncsiskodtam. Az első randim egy meleg nyári napra tevődött, munka utáni, közös “megiszunkvalamit” stílusban.
A lány jött, látott, s számomra is meglepő módon akart. A “megiszunkvalamit” beszélgetés után, felajánlotta, szívesen hazafuvaroz, ha már úgyis kocsival jött, s addig is beszélgethetünk.
Figyelmemet lekötötte, így későn eszméltem, hogy azt sem tudom hol járunk, s számomra teljesen idegen a környezet. Kérdezni még sem mertem, régebbről megtanultam, nem illik belepofázni a vezetésbe.
Egyszer csak egy erdőszélen találtam magunkat, teljesen beleolvadva a környezetbe. Az autó zöld, a fák zöldek, a bozótos szintén. Hozzánk képest a deszantos katonák, rikító paradicsommadaraknak tűntek az amcsi akciófilmekben. De még ekkor sem gondoltam semmire. Pedig kellett volna! Felelőtlen kisgyereknek éreztem magam, akit épp a cukrosbácsi környékez s a töménytelen édesség látványa megrészegít. Beszélgetésünk, “véletlen” hozzámérései, szívem hevesebb dobogása jelezte, itt bizony felébred a bennem levő szunnyadó oroszlán. S mikor felém fordult, szemeim irányíthatatlanul mély dekoltázsára szegeződtek…
Elkezdődött a nász-tánc. Tökéletesen tudta mitől döglik a légy. Előbb csak félve, pár másodpercig hagyta kezét a combomon, de idővel, úgy ténykedett, hogy ismét, és megintcsak a combomon legyen keze.
Ha nem szégyellem mar szűköltem volna, a vágytól ittasan.
Majd egyszercsak az eddigieknél meg mélyebbre hajolt, s én becsukott szemmel vártam, jöjjön aminek jönnie kell…. Nem jött! Vártam, csak vártam, s mikor semmi sem történt résnyire nyitottam szemem.
Természetesen nekem kellett pár másodperc, mire felfogtam, hogy miről is van szó, hogy ki vagyok, s hol. Továbbá azt is megemlítette, hogy attól meg hogy neki nem lehet, nagyon szívesen segít a kezével, szájával kínlódásomon, nyomoromon. Ezért is készítette ki a zsebkendőket.
Ekkor ért a nem tudom hányadik sokkhatás. Lefagytam! Próbáltam válaszolni, de érthetetlen gesztikulációk hagyták el szám. Talán még gyöngyöző nyálcseppfoszlányok is le-le csorogtak ajkam szegletéből.
Éreztem oroszlánom végérvényesen visszavonulót fújt, s a szexuális vágy legkisebb szikrája is kialudt bennem. Sóhajtottam, s próbáltam mondandómra koncentrálni.
Valóban azt hitte, hogy én, ott, sliccet lehúz, és hajrá? Valóban képes lettem volna kocsiban, az első randinkon, papírzsebkendőbe élvezni? Valóban azt gondolta hogy ez így helyes? Hol van az önbecsülésünk???? Hol az a szint, amit meg kell lépni egy férfinak?
E kérdéseket ott, és akkor neki szegeztem. De te is válaszolhatsz rá, kedves olvasó. Vajon miért állítja mindenki, hogy a férfi csak AZT akarja? Hölgyeim, lehet, túl alacsony a mérce? A játékszabályokat mindig is a nők hozták. Mi férfiak, ezekhez alkalmazkodunk. Lehet, hogy mi “AZT” akarjuk, de az oda vezető út legalább annyira fontos.
